Walter (Richard Jenkins) professzorként dolgozik, belefásult az életbe, nem teszi őt boldoggá semmi, nincs senkije. Elveszítette feleségét. Elutazik egy konferenciára, és másik otthonában két illegális bevándorlót talál, Tareket (Haaz Sleiman) és Zainabot (Danai Gurira). Walter megsajnálja őket, amikor úgy tűnik, hogy az utcára kerülnek, és befogadja magához a párt. Rövid időn belül összebarátkozik a párral, különösen Tarekkel, aki bevezeti őt a zene egy más világába, az afrikai dobolásba.
Walter eddig strucc módjára élt, úgy tett, mintha fontos ember volna, aki elfoglalt, ír, közben pedig tanít is. Az emberek java része így tesz: próbál fontosnak látszani, egy kicsit elérhetetlennek, miközben sokkal boldogtalanabb a felszín alatt, mintsem kimutassa vagy akár bevallja. Ám Walterbe – hála új barátainak -, alig néhány nap leforgása alatt újra visszatér a lélek, képes lesz beismerni a hibáit, és végre elkezd igazán élni. Egy nap, amikor Tarekkel együtt metróval akarnak utazni, a rendőrségnek szemet szúr a szíriai férfi, letartóztatják, és ki akarják toloncolni az országból. Walter Zainab segítségével megpróbál mindent megtenni, hogy kiszabadítsa Tareket. Később megjelenik a férfi édesanyja is, Mouna (Hiam Abbass), aki bármit megtenne azért, hogy fia kiszabaduljon.
A film úgy tűnik, mintha két ember tragédiáját mutatná be egyszerre: Walterét és Tarekét, miközben nagyon árnyaltan és finoman bánik a humorral. Bár vannak megmosolyogtató megjegyzések, a film nem vígjáték. Sőt, inkább nagyon is realisztikus képet fest egy öregedő, lelkileg kiüresedő ember életéről, aki számára elég volt egy apró löket az újrakezdéshez. Némi romantikát is felvonultat a film, burkoltan, elegánsan és szívfájdítóan mutatja be Walter és Mouna vonzalmát. Nem tolja a film ezt a néző arcába, leheletfinoman ábrázolja, mégis lehet „érezni a levegőben”. A látogató a puszta egyszerűségétől szép, nem bonyolít túl semmit. A karakterek kellemesek, mind-mind egyéniségek: Walter, az életbe belefásult professzor, Tarek, az életvidám zenész, Zainab, a félénk és távolságtartó szerető nő, Mouna, a finom és egyszerű hölgy, aki aggódik a fiáért. Még a mellékszereplő ügyvéd is karakteres, még ha nem is éppen pozitív karakter. A színészek remekül játszanak az első perctől az utolsóig. Nem pusztán a szavak ereje hat a filmben, a zene, a gesztikulációk is mind a helyükön vannak. Richard Jenkins alakítása jó, a szerepet mintha csak rászabták volna. Bár picit túlzásnak vélem az Oscar-jelölést érte, mindenesetre jól játszott.
Nem egy habkönnyű délutáni matiné ez a film, mindenesetre érdemes rászánni a 100 percet. Talán a filmtől újra merünk hinni a szeretetben, az emberekben és az életben. Hiszen ezt le tudjuk vetíteni a saját, valódi életünkre: elég egy picinyke löket, egy új emberrel való találkozás, egy új látószög vagy látásmód megismerése, és szebbé válik az életünk.
Értékelésem: 8/10.
