William (Hugh Grant) unalmas életet él Notting Hillben. Van egy kis útikönyveket árusító könyvesboltja, ami nem megy túlságosan jól. Elvált, jelenleg egy furcsa szerzettel, Spike-kal (Rhys Ifans) lakik együtt. Álmodozik a szépséges sztárszínésznőről, Anna Scottról (Julia Roberts), aki egy nap váratlanul felbukkan William könyvesboltjában. A véletlen folytán William újból találkozik Annával, sikerül leöntenie üdítővel, ezért felviszi a színésznőt a lakásába, hogy átöltözhessen. Búcsúzáskor Anna megcsókolja, később pedig újra felkeresi a könyves fiút.

Valljuk be, ki ne ábrándozott volna akár egyszer is arról, milyen lehet az élete egy sztár mellett?! Legyen énekes, színész, zenész vagy akárki, a lényeg az, hogy mindenki ismeri a nevét és életének minden momentumát. A valóságban ritkán jön össze híresség civillel, ha esetleg mégis, gyakran kudarcba fullad a kapcsolat. William beleszeret mindenki álmai nőjébe, Annába, ám ez a szerelem nem túlságosan megvalósítható. Egyrészt Anna szupersztár, míg főhősünk egy könyvesboltot vezet, a nő Amerikában él, William Angliában, két teljesen más dimenzióban mozog a két főhős. A filmnek a legnagyobb erőssége a mellékszereplőkben rejlik, valahogy sikerült jobban kidolgozniuk őket, mint magát a főhősöket.

Ez egyrészt kár, másrészt viszont jó látni a mellékszereplők jeleneteit. Spike-ot, a tökéletesen antiszociális, életképtelen életművészt, vagy William húgát, Honeyt, aki a maga stílusában legalább annyira bolond lányt, mint amilyen Spike. De William bármelyik barátját vagy munkatársát vesszük górcső alá, sokkal egyedibb, szellemesebb karakter mind, mint William vagy Anna. Roberts kisasszony simán hozza a kissé hűvös és távolságtartó sztár szerepét, Hugh Grantről pedig eddig is tudtuk, hogy a romantikus vígjátékok szerepeit tudja csak tökéletesen hozni.

Egy kicsit sajnálom, hogy az egyébként humorokkal megtűzdelt sztorit sokszor elmossa a nyál és a hollywoodi giccs, de hát a romantikus vígjáték műfaj már csak ilyen. A Sztárom a párom a 90-es évek egyik legismertebb romantikus vígjátéka, egyszer mindenképpen megnézhető, a közepesnél egyértelműen jobb, de a két óra játékidő kicsit sok volt ebből az álomgyári ömlengésből.

Értékelésem: 6/10.

Walter (Richard Jenkins) professzorként dolgozik, belefásult az életbe, nem teszi őt boldoggá semmi, nincs senkije. Elveszítette feleségét. Elutazik egy konferenciára, és másik otthonában két illegális bevándorlót talál, Tareket (Haaz Sleiman) és Zainabot (Danai Gurira). Walter megsajnálja őket, amikor úgy tűnik, hogy az utcára kerülnek, és befogadja magához a párt. Rövid időn belül összebarátkozik a párral, különösen Tarekkel, aki bevezeti őt a zene egy más világába, az afrikai dobolásba.

Walter eddig strucc módjára élt, úgy tett, mintha fontos ember volna, aki elfoglalt, ír, közben pedig tanít is. Az emberek java része így tesz: próbál fontosnak látszani, egy kicsit elérhetetlennek, miközben sokkal boldogtalanabb a felszín alatt, mintsem kimutassa vagy akár bevallja. Ám Walterbe – hála új barátainak -, alig néhány nap leforgása alatt újra visszatér a lélek, képes lesz beismerni a hibáit, és végre elkezd igazán élni. Egy nap, amikor Tarekkel együtt metróval akarnak utazni, a rendőrségnek szemet szúr a szíriai férfi, letartóztatják, és ki akarják toloncolni az országból. Walter Zainab segítségével megpróbál mindent megtenni, hogy kiszabadítsa Tareket. Később megjelenik a férfi édesanyja is, Mouna (Hiam Abbass), aki bármit megtenne azért, hogy fia kiszabaduljon.

A film úgy tűnik, mintha két ember tragédiáját mutatná be egyszerre: Walterét és Tarekét, miközben nagyon árnyaltan és finoman bánik a humorral. Bár vannak megmosolyogtató megjegyzések, a film nem vígjáték. Sőt, inkább nagyon is realisztikus képet fest egy öregedő, lelkileg kiüresedő ember életéről, aki számára elég volt egy apró löket az újrakezdéshez. Némi romantikát is felvonultat a film, burkoltan, elegánsan és szívfájdítóan mutatja be Walter és Mouna vonzalmát. Nem tolja a film ezt a néző arcába, leheletfinoman ábrázolja, mégis lehet „érezni a levegőben”. A látogató a puszta egyszerűségétől szép, nem bonyolít túl semmit. A karakterek kellemesek, mind-mind egyéniségek: Walter, az életbe belefásult professzor, Tarek, az életvidám zenész, Zainab, a félénk és távolságtartó szerető nő, Mouna, a finom és egyszerű hölgy, aki aggódik a fiáért. Még a mellékszereplő ügyvéd is karakteres, még ha nem is éppen pozitív karakter. A színészek remekül játszanak az első perctől az utolsóig. Nem pusztán a szavak ereje hat a filmben, a zene, a gesztikulációk is mind a helyükön vannak. Richard Jenkins alakítása jó, a szerepet mintha csak rászabták volna. Bár picit túlzásnak vélem az Oscar-jelölést érte, mindenesetre jól játszott.

Nem egy habkönnyű délutáni matiné ez a film, mindenesetre érdemes rászánni a 100 percet. Talán a filmtől újra merünk hinni a szeretetben, az emberekben és az életben. Hiszen ezt le tudjuk vetíteni a saját, valódi életünkre: elég egy picinyke löket, egy új emberrel való találkozás, egy új látószög vagy látásmód megismerése, és szebbé válik az életünk.

Értékelésem: 8/10.

Adott egy férfi, Leonard Shelby (Guy Pearce), aki egy ideje már nyomoz a felesége gyilkosa után. Munkáját hátráltatja, hogy a feleségét ért támadás során ő maga is megsérült, a hosszútávú memóriájával nincsen gond, ám rövidtávon hamar elfelejt dolgokat. Semmiben sem biztos az életében, csak a bosszú hajtja. Mindennapi életét fotók, feljegyzések és tetoválások jelzik, ez ad útmutatást neki, hogy beteljesítse a küldetését, és megölje a férje gyilkosát.

Alig telt el öt perc, éreztem, hogy valami igen különleges filmet nézek, aminek sikerült magába szippantania. Az első néhány másodperc alatt megtörténik tulajdonképpen a film vége, a végkifejlet, amire általában mi, nézők annyit várunk. Néztem is egy pillanatra, hogy vajon ebből mi fog kisülni, hiszen a végcél adott. Ám a végéig vezető út igen rögös Lenny számára, aki néhány perc erejéig emlékszik csupán dolgokra. A cselekmény két idősíkon halad, az egyiket fekete-fehérben és előre felé láthatjuk, a másik a színes, ott pedig visszafelé peregnek az események. A fekete-fehérben játszódó események tulajdonképpen a töltelék, egy-egy telefonbeszélgetést mutatnak, ez ad magyarázatot bizonyos dolgokra. A történet, amely visszafelé halad pedig Lenny élete, és az elkeseredett harc, amit a gyilkos után folytat. Ok és okozat, az, hogy mit miért is tesz Lenny csak fokozatosan tárul a néző szeme elé, és cseppet sem zavaró, hogy tudjuk a végét. Sőt, ahogy peregnek a kockák, a nézőben kezd meginogni a hit, mindenki gyanússá válik, megkavarodik a történet. Lennyt útján két ember kíséri, az egyikük Natalie (Carrie-Ann Moss) és Teddy (Joe Pantoliano), akikről folyamatosan változik az ember véleménye: ezek az emberek segítik Lennyt, vagy hátráltatják?

A filmet néző ember legalább annyira bizonytalan, mint maga Lenny, a képkockákat figyelve egyre kevésbé vagyunk biztos az események alakulásában. A végkifejlet pedig üt, jó mélyen. Ám természetesen abban sem lehet biztos az ember, hogy tényleg úgy történtek a dolgok, hiszen ebben a filmben semmi sem biztos…

Christopher Nolan jó magasra rakta a mércét ezzel a filmmel. Hiába tudjuk a sztori végét, mégis lebilincselő az egész, ha valaki fél percre kimegy, akkor már lemarad, és nem tudja összerakni a mozaikot. Apróbb logikátlanságok vannak a filmben, de nem kell ezeken rágódni, másképpen nem tudták volna megoldani. (pl. honnan tudja Lenny, hogy megölték a feleségét, amikor pont akkor veszítette el az emlékezetét) Ez a film gondolkodásra késztet, aki egy laza thrillert szeretne nézni, annak nem ajánlott. Roppant egyedi forgatókönyv, a megvalósítás is remek, a színészekre sincs panasz. Egyedi alaptörténetű, kiváló megvalósítású, elgondolkodtató mű, amelyet egyszer mindenkinek látnia kell.

(Úgy érzem, A legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában meg kellett volna kapnia az Oscart, ha másban nem is. 2001-ben a Gosford Park kapta a legjobb eredeti forgatókönyvet járó szobrocskát, ezt a filmet még nem láttam, úgyhogy nem tudok nyilatkozni ez ügyben.)

Értékelésem: 10/10.

A kis Andy igazán boldog fiúcska, különösen imád a játékaival játszani. Kedvenc figurája Woody, a cowboy, aki hősként menti meg a kisasszony, és a többi játék életét. Ám amikor az emberek nincsenek a szobában, a játékok megelevenednek. Mindegyik igazi kis egyéniség, van köztük műanyag dinoszaurusz, malacpersely, rajztábla, spirálkutya. A játékok számára két nap van, ami nagy jelentőséggel bír: a Karácsony és Andy szülinapja, hiszen ilyenkor a fiú bárkitől kaphat egy új játékot, ami számukra azt jelentheti, hogy feledésbe merülnek. Így is történik, Andy egy űrharcos figurát kap, Buzzt, aki tényleg elhiszi magáról, hogy neki bizony küldetése van. Woody el van kenődve, ugyanis hamarosan Buzz lesz Andy kedvenc játéka, és elhatározza, hogy megszabadul tőle. Buzz kiesik az ablakon, Woodyt pedig magával viszi Andy, végül azonban mindkét figura egyedül marad egy benzinkúton. Az idő vészesen fogy, Andynek és Buzznak sietnie kell, mert Andy családjáért másnap érkezik a költöztető autó.

A Pixar stúdió 1995-ben mutatta be az első igazi számítógéppel készült animációs filmjét. Az úttörőnek számító alkotás igen hálás témához nyúlt, a játékokhoz. Az animáció szépre sikeredett, a karakterek pont olyanok, mint amilyennek lenniük kell. Furcsa, rám a mellékszereplők sokkal nagyobb benyomást tettek, mint a főhős, Woody, akinek a többiekhez képest kicsit sótlan a karaktere. Természetesen erről gazdája, Andy nem tudhat, hiszen akkor talán másik karakter lenne a kedvence. Nekem mindenesetre a dinoszaurusz jött be a legjobban, de jópofán ábrázolták a műanyag katonákat is, akik halálos komolysággal vetették bele magukat a küldetésekbe. A szomszéd játékgyilkoló gyerek is kellően idióta volt, a mutáns játékfigurákról pedig egy jó ideig nem lehetett sejteni, hogy olyanok-e, mint a gazdájuk. Végül persze Woodynak és Buzznak sikerül kiszabadulniuk a szadizó gyerek karmai közül, és visszatérni a gazdájukhoz. Buzz pedig beletörődik abba, hogy ő csak egy játék, a játékok pedig végül befogadják őt.

Mindenképpen jó kis szórakozás a Toy Story, még így évekkel később is. Picit hiányérzetem volt a poénokkal kapcsolatban, Woody és Buzz jeleneteinél kizárólag utóbbinak volt néhány jó kijelentése. Mindazonáltal kellemes szórakozás, főleg talán a kisebb korosztálynak, de felnőtteknek is bátran ajánlom.

Értékelésem: 7/10.

Blanche Dubois (Vivien Leigh) jó küllemű, kissé labilis személyiségű, az alkoholt túlságosan szerető nő, elmegy meglátogatni nővérét, Stella Kowalskit. (Kim Hunter) Stellához és férjéhez, Stanleyhez (Marlon Brando) a Vágy (Desire) nevű villamossal tud eljutni. Testvérének férje teljesen felzaklatja Blanche-ot, egyszerre vonzza és taszítja is a brutális természetű férfi. Stanley iszákos, aki nem riad vissza a testi fenyítéstől sem, képes megütni terhes feleségét is. Blanche megismerkedik Mitchcsel (Karl Malden), és reméli, hogy elveszi feleségül. Ám amikor Stanley Blanche múltjából előás bizonyos dolgokat, a nő élete összeomlik.

Marlon Brando (Stanley) és Vivien Leigh (Blanche)

Tennessee Williams ismert drámájából forgatták le A vágy villamosát. Az alaptörténet adott volt, a kivitelezésben pedig igazán remek lett, meg is kapta a fekete-fehér látványvilágért a neki járó szobrocskát. A filmről nehéz úgy beszélni, hogy nem mondom el a „csattanót”, ezért kénytelen leszek. Nem ismerem a Tennessee darabot, így meglepetésként ért Blanche őrültsége a végén, és sok mindent megmagyaráz. Viven Leigh-jel kapcsolatban végig az volt az érzésem, hogy egy színdarabban játszik, nem egy filmen. Művin, mesterkélten, darabosan, és ez borzasztóan nem tetszett sokáig. Természetesen amikor a végén kiderült, hogy valóban vannak mentális problémái, már világossá vált előttem, miért játszotta Vivien Leigh túl Blanche karakterét, ennek ellenére sajnálatos módon néha már sok volt az alakítása. A négy főhős közül egyik sem játszott ennyire színpadiasan (igaz, egyikük sem játszott őrültet), ezzel a mesterkélt stílussal pedig engem pedig a sírba lehet tenni. A négy Oscar-díjából hármat a szereplők kaptak: Vivien Leigh legjobb női főszerepért, Kim Hunter a legjobb női mellékszereplőért, és Karl Hunter a legjobb férfi mellékszereplőért. Szívfájdalmam, hogy Marlon Brando nem kapott szobrocskát ezért az alakításáért. Undorító, iszákos, agresszív férfi Stanley, akiben van valami mérhetetlenül vonzó. Nevezzen bárki elfogultnak, de én a legjobb férfi színész díját odaadtam volna Brandónak. Az eredeti műben Stanley megerőszakolja Blanche-t, de ezt nem merték beletenni a filmbe (végül csak sejtelmesen utalnak rá), mert közfelháborodás lett volna belőle.

A vágy villamosának cselekménye mai szemmel talán kicsit lassú, de megéri nézni a színészek játéka miatt, a vége pedig fantasztikusan jól el lett találva. Aki fenntartással kezeli Vivien Leigh színpadias játékát, várja meg a végjátékot mindenképpen, és választ kap a miértre. Ajánlom a filmet mindenkinek, aki nem riad vissza a régi moziktól, és igazán szereti az időtálló, klasszikus filmeket.

Értékelésem: 7/10.